Apácamunkák (17-20. század)

A Bakócz kápolna kegyképe, 1760 körül

2006. október 20 - 31., 2007. március 15 - május 13.
Apácamunkák (17-20. század). Válogatás a Keresztény Múzeum néprajzi vallásos gyűjteményéből.

Helyszín: Főszékesegyházi Kincstár, időszakos kiállítóterem
Nyitva tartás: hétfő kivételével 9 – 16 óra között

A kiállítást rendezte: Soós Sándor néprajzkutató-muzeológus

A tridenti zsinat megteremtette a barokk kori szentképtisztelet teológiai alapját. Így alakulhatott ki nyugaton egy olyan szentképtípus, amelyet a keleti egyház ikonjaihoz hasonló tisztelet övezett a templomokban és a családi otthonokban is. A falra akasztható, dekoratív, kolostorban készült apácamunkák közvetlen művészi előzményeit a 14. századi francia miniatúrafestészetben és az 1500 körüli németalföldi színezett fametszeteken (a Mária-képek körüli virágkeretek), valamint a 17. századi flamand, gyümölcs- és virágkoszorúba foglalt Madonna-ábrázolásokban kereshetjük. A virágkeretes díszítést a szentképkészítés úttörői, a németalföldi rézmetszők is szívesen alkalmazták. A pergamenre festett virágos díszítést gyakran kicsipkézték. A képek széleit díszítő dekoráció a 17-18. századi Magyarországon a passe-partout-t helyettesítő kézimunka-keretezés elterjedését is segítette. Az apácamunka elnevezés hazánkban a 17. században terjedt el. A zárdamunkák készítésekor az apácák a legváltozatosabb arany-, ezüst- és selyemszálakból virágokat és díszítő motívumokat készítettek. A sokszor drága- ill. féldrágakövekkel, gyöngyökkel, csiszol színes üvegekkel ékesített sodronydíszek közé gyakran szentek ereklyéit rejtették el, nevüket apró feliratos szalagon olvashatjuk . Az apácamunkák díszítései csak a külső keretezést hangsúlyozzák. A lényeg, a tisztelet tárgya a központban van elhelyezve, hiszen ereklyéket, miniatűr szentképeket, ereklyeutánzatokat vesznek körül.

Szt. Clemens ereklyetartója, apácamunka, 18. sz.

Hazánkban az eddigi vizsgálatok szerint a nagy türelmet igénylő kézimunkának, az ereklyék díszítésének, a miniatűr szentképek festésének együttes feltételei a 17-19. században a klarisszák, az orsolyiták, az angolkisasszonyok és az Erzsébet-apácák közösségében teremtődtek meg. A leánynevelő intézetek növendékei a 19-20. században apácáktól tanulták meg a kézimunkázás fortélyait. Hazatérve ezt a tudást átadták a családtagoknak és a szolgálóiknak. A leghatásosabban a zárdaiskolákban végzett, tanítónői oklevelet szerzett növendékek közvetítették a nővérek kézimunka-tudományát.

A Budai Erzsébet apácák kórháza, kollázs, 1886.

Ez az egykori arisztokrata-egyházi díszítő örökség így került be a népi kultúrába. A templomokban lévő apácamunkák részben a közösségi ájtatosságot segítették, részben mintát is jelentettek az ügyes kezű asszonyoknak. Természetesen mindez jóval szegényesebb, egyszerűbb kivitelezést tett lehetővé. Ezért láthatunk szerényebb, 20. században készült munkákat a kiállítás anyagában. Az „igazi” ereklyék helyét a 19. századtól egyre inkább a sokszorosított szentképek foglalják el. Ilyenek a szentföldi növényeket, apró olajfakereszteket, kődarabkákat ragasztott díszül alkalmazó, az 1920-40-es évek között készült képek. Az egész 20. századot végigkísérik a szentek, szentéletűek vagy esetleg szentté avatásra várók ruhadarabkáival (ereklyéivel) ellátott szentképek. Mindezek a „szentség” közvetítő szerepét, végső soron a keresztény emberek Isten utáni vágyát fejezik ki.

Soós Sándor
néprajzkutató-muzeológus