1. Későgótikus magyarországi festészet és szobrászat (15-16. sz.)

A 15-16. századi táblaképek és faszobrok gyűjteménye kiemelkedő jelentőségű helyet foglal el a magyar művészettörténetben, mert ebből a korból, Magyarország török uralom (1526-1699) előtti évszázadaiból kevés emlék maradt fenn. A középső területek, az egykori virágzó egyházi és világi székhelyek – köztük Buda, Esztergom, Székesfehérvár, Veszprém – elpusztultak, és csupán a török hódítás által el nem ért országrészeken, Erdélyben és a Felvidéken lelhetők fel a középkori művészeti örökség darabjai. Simor János, a múzeumalapító érsek, és Ipolyi Arnold püspök a 19. század közepén felismerte az akkor már többnyire használaton kívüli, középkori emlékek történeti és művészettörténeti jelentőségét és egyházmegyéjük felvidéki területéről összegyűjtötték – és ezáltal az enyészettől megmentették – a néhány száz esztendőt szerencsésen, esetleg több-kevesebb sérüléssel, átalakítással vagy átfestéssel túlélt festett és faragott oltártöredékeket. Simor gyűjtéséből elsősorban a 19. századra már használaton kívüli, szétszedett festett szárnyasoltár-töredékek, Ipolyi révén pedig szobrok kerültek a múzeumba. Önálló egységet alkot a garamszentbenedeki bencés apátsági templomból származó oltár-együttes és az Úrkoporsó. A későközépkori magyarországi művészet legszebb műve pedig a selmecbányai Mária templom főoltárához 1506-ban készült négy passiójelenet M.S. mestertől.
K.I.